12-02-03 2012. febr. 3. 15:08
Rómeó
Ahogy kilépünk a folyosóra megbánom ezt az egészet, mert megint csak úgy érzem, mintha egy tévéshowban ülnék, annyian néznek legalább rám. Vagy egy Fókuszban! Mutogatják ott is a szülők a félregyártott gyerekeket, és nem is szégyenlik! Hogy semmi szemérem nincs manapság az emberekben! És erre tanítják a porontyaikat, amiket úton-útfélen kipotyogtatnak. Lassan haladok előre a nagy tumultusban, érdekes, hogy mindenkinek meg kell állnia ahhoz hogy a szemecskéit használhassa, és nem kímélek én senkit sem a közlekedésben, ha kell vállal keményebben megyek neki, nem kell nekem dada vagy nevelő hogy állandóan a szoknyája mögé bújhassak. Próbáljon meg az illető megvédeni a vadállattól!
A csengő éles hangja vadul visít bele a hangzavarba, én pedig sarkamban Juliennel szépen besorjázok a tanteremben, néhány kiéhezett tekintetű vadmacskát és bálnát kikerülve lezuttyanok a helyemre, és várom, hogy megnyíljon alattam a föld vagy elnyeljen inkább, mert az egész hajcihő már kezd kétségbeejtő lenni. A huszon akárhányadik új iskola kezdésnél azt hittem, meg lehet ezt az egészet szokni, de ilyenkor látom csak igazán hogy azt soha de soha míg világ a világ nem lehet megszokni, hogy kiállítási tárgyként kezelnek. Mon capitane, jön a tanár! És igen, már megint én leszek a téma, természetesen nem is az, hogy szeretem-e a magyart, vagy hogy milyen jegyeim voltak eddig, hanem csakis rólam... Ha írnék neki is egy fogalmazást, amiben mindent jól kipakolok, vajon mit szólna hozzá? Tudta tőle aludni? A kérdéseire halkan és egyszavakkal válaszolok, lehetőleg hogy lássa rajtam, mennyire utálom ezt az egészet és hogy lehetne már valami mással is foglalkozni. És lám, odafent lehet hogy megszánt valaki, vagy a lentiek akarnak később jobban megszivatni, de a lényeg hogy a tanár a tábla felé fordul és elkezd írni, én pedig ideiglenesen elsüllyedhetek a névtelenség mocsarában. Azt hiszem, ideje hátradőlni, és... eh! Mi ez? Apró kis fehér papírkák, amiket vagy sajátkezűleg tesznek a padomra, vagy pedig odadobálják, és egy kicsit úgy érzem magam mint egy céltábla. De hamar rájövök hogy hogyan is lehetne még ebből is valami jót csinálni, és amíg a tanár nem néz ide, addig én szépen a kis papírkákat elpöckölöm a szemetesbe, sőt elmondhatom hogy igen kevés esett mellé. Talán jelentkeznem kellene a baseballcsapatba. HA! Ez a nap vicce! Én meg a sport! Mondjuk néhány tanár állította hogy a labdához van érzékem, de hogy én közös öltözőben öltözzek, vagy hogy némileg átrendezve a lényem én iskolába menjek! Ugyan, ki van zárva! De azért vicces, ahogy próbálok úgy dobni a tanár orra előtt, hogy nem veszi észre sem, sőt engem néz, és még úgysem látja, hogy oda sem figyelek, miről hadovál. Teljesen felesleges. Mire eljönnének az osztályzó vizsgák, úgysem vagyok itt, amúgyis én inkább matekból meg fizikából vagyok jó, az olyan humán tárgyak sosem mentek nekem. Régen az egyik albérletben volt gépünk is, amikor még azt hittük, hogy van ahová apám keze nem ér el, és ezt csúnyán meg is cáfolta, de... Szóval akkor derült ki hogy a gép az ujjaimban van... De amúgy olvasáson kívül senki sem vett még rá, hogy tanuljak valamit törire vagy magyarra. A földrajztanár is teljesen feleslegesen törte magát. Ez is hiába csinálja. Szórakozottan pöcögtetem a kukába a kis fehér fecniket, és úgy hiszem hogy a pár napot ebben a városban igenis túl fogom élni.
Erre mintegy végszóként valami rizsa után a tanár kapja a cuccait, és kirobog az ajtón, én pedig a fejemmel körzök egy kicsit mert a sok üldögéléstől elzsibbadt és lehet hogy holnapra be is fog görcsölni. Istenem, csak lennénk már a végén, és mehetnék már haza vagy dolgozni! Már állnék is fel, hogy újra eltűnhessek, és feltérképezve ezt a rohadt sulit találjak egy félreeső helyet, ahol... tűsarkú? Hogy kerül elém? És ezek? Nem is értem miért állnak velem szóba, talán most menő a sebhely mert Timberlake is ezt használja, vagy Orlando az Xfaktorban is ezzel kérkedett, hát menő vagyok és így muszáj? Jézusom, elég a nagy szemekbe nézni, mint egy japán mesében, öcsém! És a görbe, amit a szájukkal művelnek! Ha ijedős lennék, hogy lehet félnék. De így csak szánalmat érzek irántuk. Nem is nézem őket tovább, kár lenne az ép szemem hülyére nézni rajtuk... Szusszanva ülök a seggemre vissza, sajnos nem most lesz ráketetés, most éppen pipietetés lesz. Vagy ők akarnak majd engem?
-Romero igaz? – vékony hang és alkat, extra adag festék... Hajjaj a kistehén... diéták egymás hegyén... – Diana Cassi vagyok. Örülök, hogy osztálytársak lettünk. – Aham, én meg örülök, hogy nem vagyok az apád, mert nagyon régen leszoktál volna erről. Le merném fogadni hogy van egy Hello Kitty-s fehérneműje meg valami fityegő a rózsaszín ,,telcsijén”.
- Örültem. – úgyis tudom, hogy nem úszom meg ennyivel, nem is tudom, miért strapálom magam. Inkább morzsolgatni kezdem az utolsó papírt, odaképzelve néhány buksit...
- Mindig ilyen morcos vagy? Pedig nem kéne félned.. nem bántunk. Csak segíteni szeretnénk.– Egen, ezt is mondták már páran, jó duma... Kár hogy kamu. De befejezhetné, mert irritáló a hangja, és mennék már... mindjárt csöngetnek!
- Nem kértem. –vonom meg a vállam, és remélem, sértődötten elvonulnak, de a szemem sarkából látom, hogy nincs szerencsém. Miért is lenne?
von vállat Romero, és látom, hogy szemeivel még mindig a padot bámulja.
- De mi segítünk. Látod.. bennünk megbízhatsz. – Hol a tejszínhab a dumádról kiscsaj? Mert így elég silányka, és kezd az idegeimre menni. Mit nem ért azon, hogy kopjon le?
- Kértem? – Felnézek, amit hamar meg is bánok, szemöldököm vészjóslóan emelkedik a magasba is, és végre valami hatása van az egésznek: a cicababa állmosolya eltűnik. Legalább az igazi képét nézem. Ez is valami. Kapok egy csúnya pillantást, szerencse hogy nagyfiú vagyok, mert összepipikéltem volna magam...
- Lehetnél kedvesebb is.. mi csak barátkozni szeretnénk és megismerni… - Jézusom, ezt ne! Könyörgöm! Mit vétettem! Most futsz a pasikádhoz, hogy júúj, csúnya Romero beszólt közelről? Ez a panaszos nyivákolás! Érzem ahogy hátamon egerek rohannak végig, és az utolsó idegszálaimon egyensúlyoz a világ.
- Lehet. De én nem. – csak nyugalom. Akármennyire nem látszik, akkor is lány... szerű... izé! Igénybe veszem a többéves türelemjátékos nyugtatógondolatot, miszerint most éppen a lábánál fogva kampóra akasztom a lányt fejjel lefelé, és addig kínzom, mígnem a halál olyan lenne, mint egy Barbiház karácsonyra... nyugi, fiú, nagy levegőt!
- Talán, nem tetszünk? Vagy te is csak egy antiszoc bénaság vagy, aki megérdemelné, hogy mindennap szétverjék? – Megborzongok. Határozottan érzem, hogy ez a lány képes kiváltani belőlem még azt is, akit csak legvadabb álmaimban szoktam látni, illetve időnként ha feltűnik az a bizonyos illető... de én nem akarok olyan lenni, mint Ő! Ettől függetlenül még a csínos pofikáját beverhetem, igaz?
- Mit nem értesz azon, hogy hagyj békén?
Tessék. Ennyit arról, hogy első nap nem verek meg senkit. Szegény anyu... Ki a faszt érdekel? Akkor is péppé verem, hogy a saját pasija sem fogja felismerni, és aztán... érzem ahogy változik a légkör, mintha jégkockákkal felszolgált limonádét innék, de legbelül fortyogok, és feltámad a kisebbségi érzésem. Mindig engem vernek, és akkor én miért nem verhetnék meg másokat? Hadd tudják meg hogy nem azért vagyok összefoltozva, mert unaloműzésként túlzásba vittem az emózást! Azért, mert egy szadista brutállat rendszeresen kezelésbe vesz, és... A pad alatt ujjaim lassan hajtódnak be ökölbe. Már hallom lelki füleimmel a zenét, az orra reccsenését, a sikolyát, és ahogy ordít hogy hagyjam abba meg hogy fáj... Felugrik az illető, mintha csak a fejembe látna, és még ő van felháborodva, meg remeg, és kiabálni készül... Közömbös álarcom mögött a ,,vad” már szájnyalogatva várja az utolsó cseppet, amitől borul a bili ha debil a buli, és...
-Mégis mit képzelsz magadról te kis…- moccan valaki mellettem, de egyenlőre csak az orra lebeg előttem.
-Diana… Nagyon csinos vagy ma. Nem láttam, még ezt a blúzt rajtad. Új igaz?
Csak a szemem rebben és néz oldalra egy futó pislantásnyit, de az bőven elég, látom ahogy éppen azért töri magát, hogy ne kelljen mindenkinek az igazgatóiban kikötnie. Magabiztos, kis mézes-mázos hang, és mosoly meg minden féle bűbáj... Istenem, milyen régen volt már, amikor az arcom többé-kevésbé rendesen nézett ki és ilyesmiket véghezvinni nem jelentett nagy dolgot... A lány már másra figyel, most kellene ugrani... De... Már nem engem figyel sőt talán el is felejtett már...
-Tetszik? Igen.. tegnap vettem. Szerintem annyira kiemeli az adottságaimat és a szépségemet. Szerinted is?
Na jó, ez már vicces! Most már tényleg szánalmas és arra sem lenne méltó hogy beverjem a képét... Adottságai? Nézett már ez tükörbe? Olyan, mint egy fogpiszkáló! Két lábon járó röntgenkép! Szépség? Tudja hogy az miféle fán terem, vagy hogy melyik végéről kell fogyasztani? Adottság.. ha legalább lenne adottsága valamihez! De vakondlátással és ezernyi kilóméterről is tudnám, hogy ennek annyi adottsága van, mint egy kanálnak! El lehet hajlítani, le lehet fektetni. Ennyi.
-Nagyon jól eltaláltad.
Csöngetnek szinte végszóként a jelenetre, és a lányok elbillegnek, lévén nem tudnak rendesen járni sem a giga magas cipőikben... Julien pedig lezuttyan mellém, és mintha fáradt lenne, beletúr a hajába. Tényleg értem tette? Miért? Mit akar ez tőlem, hogy koslat utánam és megmentési kényszerétől vezérelve állandóan megtalál? Vajon ki akar ismerni, hogy aztán a házijaimat másolgassa meg mi? Bocs haver, de nem vagyok focizós fajta. Van még egy kis csípőficamom a múltkori találkozótól. Vagy nem ez kell? Rám sem néz, csak néz ki a fejéből, és az én kezdeti gyanúm lassan elalszik, vagy csak bebújik a paplan alá, hogy onnan vizslassa a fiút. Gyanús, de nem tudnám megmondani miért. Csilingelnek a kis harangok, de nem bánt, sőt... paranoiás vagy, tudom, de ennyire?
-Kössz.
Még mindig az arcát lesem, és ahogy meglepetten elkerekednek szép kis szemei melyek meglepően őszinték tudnak lenni, lassan felém fordul és rámnéz... egy pillanat, és már vigyorog is... Jesszus, kellett ez nekem, most már kétszeres erővel fog utánam mászni! Csak nehogy bemagyarázza, hogy innentől vele fogok lógni vagy ilyesmi! Kösz hogy megmentett, mert senki sem lett volna tőle boldog, de ezzel vége.
-Semmiség.
Vigyorog, és a tábla felé fordul. Különös fiú, mert nem akar helyből lerohanni, nem akar belemászni a lelkembe vagy az életembe, csak leült a házam melletti padkára, és mintha ott csinálná az ő érdekes kis valamijét, amit nem mutat meg, pedig tudom hogy elég lenne csak kérdeznem... De nem tudok, mert egyszerűen azt várom, hogy mikor fog betörni, vagy mikor jön rá a tíz perc és tör-zúzhatnékját élné ki rajtam, és akkor majd én akarom ráébreszteni arra, hogy nincs mit... Az óra ez után szinte majdnem úgy telik, mint akár melyik más, az üzenetek vagy elfogytak, vagy itt-ott megsűrűsödtek, én azonban most a padban hátradőltem, lábam kinyújtottam, és mivel előttem úgy ült pont valaki, hogy a feje eltakarta a tanárt, hát hajam rejtekében lehunytam a szemem. Aludni kellene egy kicit, mert még a végén beájulok holnap vagy ilyesmi... Ki kellesz majd pakolni a dobozokat, igaz nincsen sok de hát akkor is...
Azt hiszem, tényleg kissé elaludhattam, mert tétova bökdösésre nyitottam ki a szemem, és nézek körbe, hogy ki az az öngyilkosjelölt aki engem fel mert kelteni vagy egyáltalán hozzám nyúlni. Ahogy felnézek, már tudom a választ, éjsötét tincsek, szép kis drága kavicsok mint tekintet, s halvány mosoly...
-Rómeó, kelj fel, mert a fizikánk fent van... Az elektromosságot vesszük...
Teleszívom a tüdőm, talán valami nagyon nagyot akarok mondani vagy ilyesmi, de aztán csak lemondóan sóhajtok kifújva a levegőt, és felkecmergek. Júlien végig ott áll mellettem, még akkor is, mikor a táskámat felvéve a szemébe nézek keményen és nyíltan, szuggerálva hogy szálljon már le rólam, de állja a pillantásom, sőt mi több, jókedvűen indul el mellettem, mutatva az utat. Valamiért zavar hogy ő van velem, de ugyanakkor megnyugtató is mert a többszáz hülye közül pont ő az aki velem van és ,,segíteni próbál”... Egymás mellett, csendben lépkedünk a tanterem felé, és kulcsos lévén meg kell várnunk míg jön a tanár és kinyitja, addig is az ajtó előtt kell várakozni. Nekidőlök a falnak, Julien pedig féloldalasan áll elém, a folyosón nézelődve, én pedig a cipőm sarkával a falat bontom. Tulajdonképpen szeretem a fizikát, azzal nincs is gond, de miért kell annyi hülyének beszélnie közben? Meg a tanárok is néha olyan bonyolultan írják körbe az egészet, hogy csak néz mindenki mint a moziban, pedig két mondattal tökéletesen le lehetne írni. Jön a tanár, negyvenes éveiben járó idős bácsika, arca komor, és tekintete csőlátásról tanúskodik... Nála nincs kecmec és rendbontás. Lehet itt tanulok is majd valamit. A teremben helyet foglalva megint Julien mellett végig a tanárra függesztem a tekintetem, és a mai nap először tanúsítok bármi érdeklődést ebben a rohadt épületben. A tanár kifejti hogy miről volt szó a múlt órán, és észrevesz engem, de ő a többi tanárral ellentétben nem áll neki azt kérdezni hogy honnan jöttem és ki vagyok, hanem máris rátér arra, hogy hogyan számolunk Coulomb törvényének segítségével, mi a térerősség, és ahogy felálltam flegmán, elsőre láttam a szemében villanni, hogy ,,Ez sem tud többet mint a többi”.
-Elektromos állapotban levő testek akkor is hatást fejtenek ki egymásra, ha közvetlenül nem érintkeznek. Elektromos állapotban levő testnek azt a környezetét, ahol még érvényesül az elektromos hatás, elektromos térnek, vagy mezőnek nevezzük.
Hangom halk, és közömbös, mintha csak annyit magyaráznék hogy miért kaptam karót arra a kérdésre hogy ki törte ki az ablakot. Zsebre vágott kézzel állok, egyik lábamra helyezett testsúllyal, lezser tartással, és nem törődöm azzal hogy a többiek összesúgnak a hátam mögött. A tanár csak int a fejével hogy üljek le, én pedig lezuttyanok, és sóhajtok. Tudom hogy nála is csak akkor érem el a tiszteletet, hogyha megmutatom hogy nem lestem ezt a választ sem, és hogy tényleg jó vagyok fizikából. Érzem magamon Julien meglepett pillantását is, és tudom, hogy ezért még a szünetben kapni fogok. De én csak azért imádkozok, hogy szünetben végre szabad legyen az út, mert még a végén tényleg szétpang a tüdőm... Kézbe veszem a tollat, és az egy szem füzetet elővadászva a táskám aljáról felcsapom egy oldalon, és írni kezdek. Az oldalak tele vannak firkálmányokkal, le van tépve sok lapnak a sarka is, több mint megtépázott, de én a sok krix-kraxból is ki tudom venni a számomra lényegeset, és persze meg is találom. Szórakozottan írkálom le a képleteket, némelyikhez pár szavas magyarázatot fűzök, és ezzel le van tudva a fizikai is. Hallgatózok az osztályban, és sikerül elkapnom még annyit, hogy heti három óránk van, de hogy mikor pontosan a másik kettő, arról nem hallok közelebbit.
Csöngetnek, és mindenki szedelőzködni kezd, én bevágom a füzetem, és miközben megyek kifelé, csukom be a táskám. Szinte mindenkit megelőzök mert elsőnek nyomom le a kilincset és lépek ki a teremből, indulva le a lépcsőkön, és bár nem látszik rajtam, menekülőben vagyok. Van pár méternyi előnyöm, és ha nem ér utol...
-Várj!
Nem állok meg, csak lassítok bár magam sem tudom hogy miért is, és ahogy mellémér továbbmegyek, szótlanul. Látom magam előtt, ahogy majd kiesnek a szemei, olyan kíváncsi, mégis türtőzteti magát. Miért?
-Várj már! Te mindig ilyen jó voltál fizikából?
-Hm...
Hagyom rá, és megyek tovább. Mindegy hogy merre megyek tulajdonképpen csak el innen a redvásba, mert ha most nem gyújthatok rá, akkor...
-Ne siess már! Ebédszünet van, nem kell úgy rohanni.
Hirtelen állok meg, így el is robog mellettem, és mikor észreveszi hiányomat, leáll és visszalép mellém kérdőn.
-Most mi van?
-Nem maradok.
-Miért? Nem mehetsz még haza, van két óránk! Legalább első nap...
Mintha anyámat hallanám. Csakhogy az a különbség hogy míg anyámat sosem bántanám, ez nem vonatkozik erre a ficsúrra is. Felszalad az egyik szemöldököm, és úgy nézek rá, mint egy kis foltra a cipőmön. Ő mondja meg hogy hova menjek? Hova fajult ez a világ?
-És? - szemeit mereszti rám, én meg némi szájrágcsálás után folytatom. - Amúgy is rá kell gyújtanom, de itt mindenkinek nagy a szája. - erre meg felderül. Minek örül most? Karácsony lenne?
-Akkor gyere utánam, megmutatom hogy hol nem fognak keresni, és tudsz nyugodtan elszívni egy szálat.
-Legalább tele van?-dünnyögöm, bár ettől függetlenül elindulok utána.
-Dehogy. Sosincs ott senki.
Szótlanul követem, és ezért neki néha hátra kell pillantania hogy megvagyok-e még, de ki mondta hogy meg kell könnyítenem a dolgát? Pár pillanatnyi mászás után hirtelen eltűnnek az emberek, és mi egy kis udvarra fordulunk ki, ahol tényleg nincs egy lélek se, tele van gazzal, valószínűleg régen valami konyhakert lehetett, és ilyentájt senki sem foglalkozik vele. Kedves... ahogy szabadba lépek, halászom is elő a kis egészségrudacskámat és a tüzet, hogy jólesően tüdőzzem le és fújjam ki a füstöt. Ahogy szemeim kinyitom első kis élvezkedésem után Julien képe kerül elém, ahogy féloldalas kis mosolyával figyel engem, és ez szokatlan lévén enyhén idegesít. Felvonom a szemöldököm, és ő megrázza a fejét.
-Suli után hazakísérhetlek?- kérdezi enyhe lelkesedéssel.
-Kizárt. - morgom közömbösen, de ő megint csak rámmereszti szép szemeit.
-Miért? Nem kirabolni akarlak vagy ilyesmi!
-Nem haza megyek. - újabb kérdő pillantás.
-Hát akkor hova?- fene abba a kíváncsi képedbe! Hidegen nézek rá, és képébe fújom a füstöt.
-Könyvesbe. - sóhajtom, mert tudom, hogy úgysem fog békénhagyni.
-Óóó! Ami itt van kétsaroknyira? Ismerem az eladót!
-Nem.
-Ami a városban van? Miért, szerintem ha kell valami az itteniben is megtalálod... - hallgatok, és úgy sóhajtok, orromon és számon egyaránt dől a füst... - Talán... Nem is vásárolni mész? -felnézek rá, bele a szemeibe, és úgy bólintok neki egy aprócskát, mire csillan újfent a szeme, és tovább agyal. - Akkor miért? Talán dolgozni?
-Hm.
-Óó... Akkor elkísérhetlek?
Vállat vonok, és most már tényleg olyan képet vág, mint aki megnyerte a lottót, vagy legalább mintha azt hallotta volna, hogy előrehozzák a karácsonyt. Becsöngetnek órára és én elhajítva a csikket indulok visszafelé a suliba. Lehet mégis maradok, legalábbis ha már nincs miért elrohannom... Szemem sarkából időnként odapislantok a fiúra. Olyan különös, már attól boldog, hogy sikerült kihúznia belőlem pár dolgot. És úgy tűnik, egyenlőre leszállt rólam, mert előre néz, és nem vizslat, nem néz rám, sőt, néhány ismerősnek is odaint. És a többi órán is csak néhány szót szól hozzám, vagy kérdez valamit, de lévén földrajzról és biológiáról van szó, inkább kihagyom. Inkább azon vagyok hogy ne aludjak el megint, mert ittmaradok véletlenségből és abba meg bele kellene halni!
Végre! Az utolsó órának is vége, én pedig Julienre nézek. Hihetetlen, hogy ez mire vett rá engem. Legalább van még néhány óra amin itt kell sorvadni, vagy szabad elmenni, tanítóbácsika? Szemforgatva állok fel, és a padból kivéve táskámat átcsapom a vállamon és egymás mellett indulunk el, bár ami ettől is különösebb, hogy csendben. Amíg el nem érjük a belvárost, mellettem lévő kis dadám nem szólal meg, csak dudorászik slágereket meg miket, és némileg vidám kis léptekkel baktat mellettem. Ha arra vársz hogy megszólaljak akkor rossz lóra tettél bogaram! Mert hogy én magamtól nem mukkanok meg, az tuti. Minek beszéljek egyáltalán? Úgyis kérdezel ha kell valami, nem?
-Hány éves is vagy?- nem mondtam?
-'cennyolc.- morgom, meg a szám sarkába újabb szálat lökök, és gyújtok rá.
-Tudtad, hogy a dohányzás káros az egészségre? Szerintem az a szál holnapig kibírja... - Ránézek, mintha most látnám először, aztán körbenézek az utcán is látványosan...
-Ki kérdezte? Mi vagy te, dada? Halkan sóhajt
-Csak utálom a füstjét... és egyébként sem látom sok értelmét annak, hogy mérgezed magad.
-Igenis, Júlia... - eresztek meg félgúnyos mosolyt, és elpöckölöm a szálat, de a füstöt csakazért is ráfújom.
Szegény Júliám tüsszögve áll meg, két kezével csápolva, de hiába, attól még belélegezte... És végre morcosan néz, lehet fel is adja, és akkor végre... Fene! Elvigyorodik...
-Ohh Rómeó... alig merem elhinni, hogy meg tetted értem...-
Csilingeli, és felém lép hogy megöleljen. Jégkezek markolnak belém, megborzongva lépek hátra, úgy nézve a két kézre mintha legalább fegyver lenne nála. Arcom sem éppen laza vagy unott, inkább több mint gyanakvó és fűben lapuló vadállat egyvelege.
-Ne bízd el magad, hercegnő.
Erre a kezei lehullanak, és szélesen elmosolyodik, sőt, lehet hogy most hülyén hangzik, de mintha azok az égkék szemei is mosolyognának... Jézusom, szétcsöpögöm itt az agyam menten!
-Ne aggódj hercegem, nem szoktam ilyen csapdába esni. De harapni se szoktam.
Megrebben a szemem, és egy pillanatig bemosnék neki, de mivel elindul, kénytelen-kelletlen követem őt.
Júlia
Vigyorogva fordulok a tábla felé, ahol a tanár, már hevesen magyaráz valamit, de túlzottan nem izgat. Most még az sem zavar, hogy nem tudom miről van szó. Bőven elég, hogy ez a morcos tüske fiú ha csak egy icike-picikét is de megenyhült felém. Na jó… lehet csak áltatom magam… de.. akkor is.. megköszönte! Ez már valami!
Mosolyogva kezdek el jegyzetelni és néha oldalra sandítok és látom, hogy elbóbiskolt. Haja szinte tejesen eltakarja arcát, de nem bánom. Olyan… édes.. így nem mondanám meg róla, hogy egy morcoskodó sündisznó. Inkább egy kedves kiskölyök. Egy elveszett kedves kiskölyök.
Mosolyom kicsit visszavonul, de azért egy halvány árnyalat még megmarad. A tanár hadar, mi pedig körmölünk és ő alszik. De mit is vártam? Hogy majd osztály elsőként aki követeli a tanári asztal előtti helyet és úgy ír mint egy kis güzü? Nem… már messziről lerí róla, hogy ő nem ilyen. Lehet régen ilyen volt.. de most már..
Megkönnyebbülten sóhajtok fel, amikor megszólal a csengő és a tanár kiviharzik. Cigi szünet.. mint mindig. Mosolyogva fordulok újdonsült padtársam felé, de a nyugodt arc és halk szuszogása meglep. Valahogy nem erre számítottam, hanem arra, hogy leszedi a fejem újra valamiért. Halvány mosoly szökik az arcomra és egy pillanatig őt figyelem, hiszen most annyira más. Nem néz rám gyanakvóan és az arca se olyan kemény. Hanem... lágy.. olyan kisfiúsan aranyos. Most legszívesebben felkapnám és haza vinném. De több mint valószínű, hogy akkor a fejemet veszi két másodpercen belül.
Kicsit vonakodva de végül elkezdem ébresztgetni. Finoman bökdösöm meg a karját, és amikor végre megrezzenek pillái meg is szólalok.
- Rómeó, kelj fel, mert a fizikánk fent van... Az elektromosságot vesszük... – szólalok meg és kicsit kómásan néz körbe, majd rajtam állapodik meg morcos tekintete. Nagy levegőt vesz és én már várom a következő lehordást, de… nem szólal meg. Csak kifújja és összekaparva magát áll fel ő is. Igaz nem sieti el, de nem is kell sietni… Tekintetemet végig rajta tartom és ez talán zavarja is, de hát… mit csináljak? Érdekel… és nem csak azért mert egy vadbarom így elbánt vele. Biztos szörnyű élete lehetet, de azt úgyse fogja nekem elmondani. Legalábbis mostanság biztos nem. Hanem mert… a fejemet tenném rá, hogy nincs senkije… esetleg a szülei akik halálra dolgozzák magukat miatta. Nem lehet könnyű neki… egyáltalán nem.
Végül morcosan néz fel rám, de én még csak nem is pislogok tekintetétől. Tudom jól, hogy le akar koptatni, de hát istenem. Nem fogom hagyni, hogy egyedül lófráljon, amíg ebben a suliban van. Lehet, hogy hülyének néz.. de nem érdekel. Pár pillanatnyi szemezés után vidáman indulunk el. Azaz csak én vagyok vidám ő továbbra is sündisznót játszik, bár cseppet sem zavar a dolog. Ha neki jól esik, akkor legyen tüske fiú. A terem előtt megállva várakozunk tovább, de most véletlenül se nézek rá. Még azt kéne.. ha megint bámészkodom rajta ki fogja verni a balhét. Szerencsére nem kell sokat várnom. A tanár úr mindig pontos és szinte azonnal beözönlünk a terembe. Romero megint mellém zuttyan le, de most nem helyezkedik el alvós pozícióba, sőt! Még az egy szem füzetét és előveszi, meg egy kissé megviselt tollat és várja, hogy a tanár belekezdjen. Persze a tanár úr se viszi túlzásba a kérdezősködést. Azonnal belekezd az anyagba nem törődve semmivel. Vagy inkább úgy mondanám.. senkivel. Pedig mindenki tudja, hogy észrevette Romerot és amikor felszólítja mindenki feszülten figyelt. Tudjuk, hogy ez az első próba. Ha most nem szerepel elég jól akkor vége… max kettes lehet nála.
-Elektromos állapotban levő testek akkor is hatást fejtenek ki egymásra, ha közvetlenül nem érintkeznek. Elektromos állapotban levő testnek azt a környezetét, ahol még érvényesül az elektromos hatás, elektromos térnek, vagy mezőnek nevezzük. – válaszol flegmán, mintha nem is érdekelné a dolog, pedig… egyáltalán nem úgy tűnik nekem, hogy nem érdeklődik. De hát… azt hiszem kiestem volna a padból, ha tornádóként felpattan és regélni kezd. Ez.. tipikus tüske fiú volt.
Ahogy leül mindenki sutyorogni kezd, de a tanár egyetlen szavára újra síri csönd lesz újra és megy tovább minden úgy ahogy eddig.
A csöngő zökkent ki mindenkit a munkából és fénysebességgel dobálom be a cuccaim, de még így is gyorsabban ki slisszol mint én. Sietve kapom fel a táskámat és harmadikként kiérve szólok utána, de csak lassít nem áll meg. Elijesztettem volna?
Melléérve ránézek és hirtelen sok kérdés özönlik a fejembe, de… kezdjünk egy kevésbé lélekbe mászóval…
- Várj már! Te mindig ilyen jó voltál fizikából? – kérdem de csak hümmög egyet és tovább siet. Mintha üldöznék vagy nem tudom. Vagy lehet, ez az új lerázási módszer? Remek.. evvel max annyit ér el, hogy mindketten leizzadunk…
- Ne siess már! Ebédszünet van, nem kell úgy rohanni. – szólalok meg újra, de hirtelen eltűnik mellőlem és meglepve állok meg, majd visszanézek rá értetlenül. Úgy áll ott, mintha hirtelen bebetonozták volna a lábait.
- Most mi van?
- Nem maradok. – válaszolja nemes egyszerűséggel. Tessék?!
-Miért? Nem mehetsz még haza, van két óránk! Legalább első nap...
- És? – vág a szavamba és szemöldöke is felszalad. Meglepve nézek rá. Oké… szar az élet meg minden de… - Amúgy is rá kell gyújtanom, de itt mindenkinek nagy a szája. – folytatja és elmosolyodom. Szóval csak ez a probléma?
-Akkor gyere utánam, megmutatom hogy hol nem fognak keresni, és tudsz nyugodtan elszívni egy szálat. – mondom és már indulok is tovváb.
-Legalább tele van? – morogja az orra alatt, de én csak mosolygok rajta. Most megtehetem, hiszen mögöttem kullog nem látja.
-Dehogy. Sosincs ott senki. – válaszolom nyugodtan.
Csenedesen sétálunk, ami most elég zavaró, mivel nincs mellettem, így nem vagyok benne biztos, hogy jön, vagy épp valahol lemaradva itt hagy, mint egy idiótát. Kinézném belőle.. pedig, én tényleg csak jót akarok neki…
Pár perc alatt oda érünk mindketten és szinte még ki se lép az ajtón, már előkapja a nikotin rudacskát és az öngyújtót, a következő pillanatban pedig, már csak élveteg arcával szemezek. Ahogy letüdőzi a füstöt, mintha egy másik világban járna, arca teljesen lenyugszik és megint olyan… kisfiúsan aranyos. Csak a cigi rondít a képbe.
Kérdően néz rám, amikor kinyitja a szemét, de én csak megrázom a fejem. Nem fogom elecsetelni, mennyire… más ilyenkor..
- Suli után hazakísérhetlek?- kérdem. Akció indul.
- Kizárt. – morgja rám és meglepve nézek rá. Oké… nem arra számítottam, hogy”Naná nyuszi fül!” De azért…
-Miért? Nem kirabolni akarlak vagy ilyesmi!
-Nem haza megyek. – válaszolja és kíváncsian pislogok rá.
-Hát akkor hova?
-Könyvesbe.
-Óóó! Ami itt van kétsaroknyira? Ismerem az eladót! – mondom vidáman. Lehet tudok neki egy kis kedvezményt szerezni, ha…
-Nem. – szólal meg megint, de nem értem. Miért? Minek menne a városba?
-Ami a városban van? Miért, szerintem ha kell valami az itteniben is megtalálod... – kezdem és kíváncsian fixírozom közben. Lehet, hogy… - Talán... Nem is vásárolni mész? – kérdem bizonytalanul és végre figyelmével is megtisztel, sőt még egy aprót bólint is! Haladunk. - Akkor miért? Talán dolgozni? – kérdem, de választ nem kapok, csak megint hümmög. Grr… erről lehet, hogy le fogom egyszer szoktatni… valahogy…
- Óó... Akkor elkísérhetlek? – kérdezek újra, és a vállvonását, most egy erős beleegyezésnek veszem. Győzelem. Remélem, ha nem leszünk a suli közelében, kicsit… megenyhül. Talán…
A jelző csöngőre természetesen elindulunk és most már én sem úgy kezelem, mint egy kiállítási tárgyat. Vagy inkább… csak én nem kezelem úgy mint egy kiállítási tárgyat.
Halvány mosollyal sétálok mellette, néhány havernak köszönve, majd ugyan ilyen nyugodtan üldögélek vele az órákon is. Néha szólok hozzá pár szót, de vagy hümmög, vagy figyelmen kívül hagyja a kérdésemet és alszik tovább.
Végül az utolsó óra után összepakolunk, de amikor felállok eléggé meredten bámul rám, és a szemei nem túl kedvesen csillognak. Vagy inkább szikráznak? Nem is tudom…. Inkább savat köpnek… igen talán ez a legmegfelelőbb..
Halvány elmosolyodva sétálok mellette és egyikünk se szól. Én nem akarok.. legalábbis a suliban nem, mert néhány embernek olyan hallása és fantáziája van… azt hiszem azt mindketten köszönjük szépen de nem kérjük. Inkább menjünk kukán.. de…
Bár tény, hogy én nem tudok sokáig csöndben ülni. Azaz igen, de… ha nem muszáj inkább beszélgetek. Szóval… kezdjünk bele újra.. hátha most nagyobb sikerünk lesz…
- Hány éves is vagy? – kérdezem végül, mert hát… nem kezdhetem el a családfáját ecsetelgetni…
- 'cennyolc – dünnyögi orra alatt és a szájába rak egy újabb szálat. Remek… megértem, hogy dohányzik. Valószínűleg másképp már nem bírta… de… nem örülök neki. Nagyon nem.
- Tudtad, hogy a dohányzás káros az egészségre? Szerintem az a szál holnapig kibírja... – mondom, hátha meghatja és eldobja azt az egészség gyilkos vackot. Úgy néz fel, mintha egy idegen szólt volna rá, hogy ez káros és még most is prédikálna neki. Majd körbe pislog látványosan, hogy a többieket is megkeresse.
Újabb fekete pontot kaptam… Fene…
- Ki kérdezte? Mi vagy te, dada? – esik nekem azonnal. Felsóhajtva nézek le rá. Oké.. nem vagyok kellemes társaság elismerem. De megharapni azért nem kell.
- Csak utálom a füstjét... és egyébként sem látom sok értelmét annak, hogy mérgezed magad. – válaszolom, kicsit kedvetlenül, de olyasmit látok, amit a mi nap során még nem.
Mosolyog! Komolyan rám mosolyog! Igaz.. kissé gúnyosan de… mosolyog!
- Igenis, Júlia... – válaszolja és eldobja a szálat, de a cigi füstöt az arcomba fújja.
Ösztönösen állok meg és csapkodva próbálom elhessegetni a füstöt, de így is a nagy részét beszívom, amitől a köhögés tör rám. Morcosan nézek fel, amikor végre rendes levegőhöz jutok. Kis dög… mérgesen nézek rá, de ahogy megfogalmazódik bennem a visszavágás ötlete. Elvigyorodom.
- Ohh Rómeó... alig merem elhinni, hogy meg tetted értem...- mondom elvékonyított hangon és kezeimet kinyújtom, hogy megölelhessem. A terv viszont befuccsol amikor hátrálni kezd és úgy méricskél, mintha egy injekciós tűvel közeledtem volna felé.
- Ne bízd el magad, hercegnő. – szólal meg és hangja is megváltozik. Megint. Kezeimet leengedve nézek rá lágyan. Értem.. ez még sok…
- Ne aggódj hercegem, nem szoktam ilyen csapdába esni. De harapni se szoktam. – válaszolom nyugodtan, és látom, hogy fel forr benne valami, de nem hagyom, hogy rajtam csattanjon.
Mosolyogva sétálok el mellette és most nem kell megfordulnom, hogy tudjam itt sétál mellettem egy fél lépéssel lemaradva. Hallom cipőjének halk kopogását és bosszús sóhaját, ami bőven elég, hogy megmosolyogtasson. Furcsa kölyök… de nem tudok rajt nem mosolyogni ilyenkor. Olyan mint egy édes kis süni, akitől elvettem a csöndes pihenő idejét.
Bár tudom, hogy az előbb megijedt… igaz nem értem miért, de…láttam a szemeiben. Úgy retteget, mintha épp keresztben akartam volna lenyelni…
Mégis… boldog vagyok, hogy végre beszéltünk viszonylag normálisan. Na jó.. azért próbálom magam visszafogni, mert Rómeó még mindig szúr, ha hozzászólok. Pedig én tényleg nem akarom bántani… de ezt úgy sem fogom neki elmagyarázni. De.. azt el tudom érni, hogy megbízzon bennem. Lehet, hogy nehezen, de… elfogom érni. Nem hagyhatom, hogy egyedül maradjon. Csak rá kell nézni és látom, hogy leszakad a válla a sok elfojtott érzéstől, emléktől és a borús jövőtől…
Csendesen sétálunk egymás mellett, hiszen nem akarom újra piszkálni. Még a végén akaratlanul is elmarom magam mellől. Aminek nem örülnék, mivel már elértem, hogy hozzám szól… legalábbis ha unszolva, de válaszol, ha kérdezem.
Hirtelen torpan meg és én meglepve kapom fel a fejem, amikor tovább lépek nélküle. A kis könyves bolt szinte eltűnik a sok butik és villódzó fény között, de igazán aranyosan fest. Szolid, mégis jól látható felírat és elég egy pillantás, hogy lássam, a polcok rogyásig vannak különféle könyvekkel. Van itt minden, ahogy látom. Lehet, majd körül nézek egyik nap… Hugi, úgy is nyafogott, hogy megint nincs mit olvasnia…
Kis sünimre pillantok, aki morcosan mereszti rám a szemeit, mintha valamit mondani akarna, de mielőtt megszólalhatnék mérgelődve fordul el és lép be az ajtón. Talán ez volt a „Kopj már le bazd meg” tekintete? Hm… lehet… de néma gyereknek anyja se érti a szavát… szóval…
Mosolyogva nézek rá és sétálok utána nyugodtan.
Kis csengő jelzi, hogy újabb vásárlók érkeztek és egy öreg, kedves arcú bácsika azonnal felpillant könyvéből.
- Rómeó! Örülök, hogy itt vagy – mondja vidáman, arcán hatalmas mosollyal. – Unalmamban csináltattam neked is kulcsot. – mondja lelkesen és pár pillanat, már a kezébe is nyomja a kulcsokat, és elmagyarázza melyik a bolté, melyik a hátsó ajtóé, és van egy picike a riasztónak, amire remélhetőleg nem lesz szükség.
Romero csak morog valami köszönöm félét, meg talán egy olyan, hogy rendben, de nem igazán hallom. De úgy tűnik a bácsikát nem zavarja, csak lelkesen beszél hozzá, hogy mit és hol talál meg. Mosolyogva nézem őket, és nem tudom eldönteni, hogy az Öreg úr annak örül, hogy van egy segítője, vagy hogy valakivel beszélgethet. Bár az utóbbit kétlem. Sünike nem éppen a legjobb beszélgető társ… bár lefogadom, hogy mindenkit meg tud hallgatni…
- Hát… azt hiszem minden megvan. Ha valamit elfelejtettem volna, akkor úgy is felhívlak. – fejezi be végül és mosolyogva kezd el összepakolni. – Nem is mondtad, hogy egy barátodat is hozod… - kezdi el újra pár pillanat múlva és rám sandít, majd vissza a kicsike táskájára.
- Ő nem a barátom. – vágja rá azonnal morcosan Rómeó, de én csak elmosolyodom.
- Nem? – kérdez vissza meglepve és megáll a mozdulatban.
- Nem – mosolygok rá barátságosan. – Csak osztálytársak. Beszélni akartam Rómeóval és gondoltam elkísérem - folytatom és közelebb lépek. – Elnézést, még be sem mutatkoztam. Julien Sweet vagyok – nyújtom felé a kezemet, amit nyugodtan fogad el és mutatkozik be ő is. Lágyan néz ránk és a következő pillanatban bedobja saját kulcscsomóját a táskájába és már el is indul.
- Akkor nem zavarlak titeket tovább… Holnap találkozunk Rómeó – int még vissza, és már el is tűnik az ajtó mögött. Mosolyogva csóválom meg a fejem és pillantok vissza jókedvűen a kis sünimre. Gyilkos pillantást kapok válaszul, de csak mosolygok rá. Ennyi kevés lesz ahhoz, hogy lerázz Rómeó.
A polcokra terelve figyelmem nézek körbe, majd táskámat a kis pult sarkába dobva dőlök rá a fa tákolmányra és nézek új osztálytársamra, aki azt hiszem lassan tűzet fog rám fújni. Lehet nem ártana lassan egy védő felszerelés? Vagy.. megpróbálhatnám enyhíteni a helyzetet.. valahogy.. máshogy…
- Hm… és olvasni is szeretsz, vagy csak kellett a munka? – kérdem barátságosan, halvány mosollyal. Azt hiszem ettől még nem fogja leharapni a fejem. Talán…
- Is – von vállat és néz el másfelé. Hajajj… lehet megint úgy érzi bámulják?
- Kedvencek? – kérdem és a polcok felé sandítok. Ha a tőmondatok a kedvencei, akkor beszélgessünk tőmondatokkal.. nekem mindegy végül is.
- Ott – pillant az egyik polc felé és én is arra terelem a tekintetem. Kissé elnyűtt könyvek, a legtöbb poros is, de a téma nagyon jó. Dráma, fantasy, krimi, sci-fi. Minden ami kell.
- Rejtőt én is szeretem. – mosolyodom el amikor meglátom az egyik könyvön a nevét, de nem nézek vissza rá. Csak a polcot vizslatom tovább. – Bár… én az új könyveket is szeretem. Igaz keveset. Eléggé zuhant a színvonal. – mondom tovább mosolyogva. Bár kicsit bizonytalanul. Nem tudom, hogy ha magamról beszélek, egy kicsit, akkor kirugdos innen, vagy sem… remélem nem… szeretem a süniket, de sajnos az ő tüskéi, még túl nagyok, hogy megcirógathassam és megnyugtassam a kicsi lelkét.
- Szemét itt nincs – bólint rá és körbe néz a bolton, majd tekintette rám terelődik. – Csak sok a fölösleg. – morogja és tudom mire, azaz kire gondol. De nem fogom magamra venni. Nézhet hülyének, de ha el akar küldeni akkor mondja, ne utalgasson.
- Kevesen olvassák már a régi könyveket. Nem csodálom, ha sok ugyan olyan van – mosolygok rá, de ő csak bosszúsan sóhajt. Hm… lehet kezdek az agyára menni?
- Újat se olvasnak – von vállat újra és feltűnően az órájára néz. – Nem várnak még az oviban? – kérdi és gyilkos pillantást vet rám. Akaratlanul is elmosolyodom. Igen… kezd mérges lenni…
- Nem. A hugom már suliba jár, szóval szabad a délutánom – válaszolom nyugodtan, szem rebbenés nélkül. Mély levegőt vesz, és mintha meg se halotta volna néz vissza rám.
- Menhely? Kórház? Terézanyu? – pislog kissé könyörgő szemekkel. - Nő? – mondja végül és elvigyorodom. Lehet tényleg az agyára megyek.
- Egyik sincs – válaszolom nyugodtan. – Tudod nem bukom annyira a Diana félékre… - fejezem be nyugodtan.
- Akkor ha nem lennék, tanulnál? – néz rám kissé értetlenül hirtelen.
- Nem - válaszolom azonnal. - Valószínűleg eddzenék. Vagy amihez épp kedvem van. Nem szoktam tervezgetni. Rendszer sincs nagyon. Mindenhéten két délután eddzek.. de ez eltolható estére is - fejezem be és jókedvűen nézek rá. Minden lerázási lehetőség kilőve.. és most? Belém szúrja az egyik tüskéjét, vagy elskatulyáz egy unalmas embernek? Vagy egy nagymenő senkinek? Vagy… egyik sem. Nem tudom mit is gondolhat. De amikor feláll felsóhajtok. Azt hiszem már ennyi elég lesz… majd holnap kicsit többet lógok rajta…
Gondolkodás nélkül nyúlok be a pult mögé és veszek el egy kis cetlit. Szemem sarkából látom, hogy megtorpan és ugrásra készen figyel, de én csak elmosolyodom. Halászok magamnak egy tollat is, majd gyorsan felfirkantom rá, hogy holnap reggel hol kezdünk és aláírom az általa adott gúnynevemen.
- Ha zavarok, akkor mond azt Hercegem. Még esetleg hozzá csapsz egy „kérlek” szócskát és kiskutya szemeket akkor biztos lehetsz benne, hogy megcsinálom amit szeretnél – pillantok fel rá mosolyogva és a pultra téve a kis cetlit hagyom rajta a tollat.
Látom, hogy valami villan a szemében, de nem zavartatom magam. Csak felveszem a táskám és az ajtó felé indulok.
- Holnap találkozunk Hercegem – nézek vissza rá mosolyogva, hátha látok valami újat tekintetében. Bár kétlem. De mindegy is. Holnap akció folytatódik és újra körbe rajongom. Hátha sikerül még többet kicsikarni belőle.
~~~***~~~
Másnap reggel fitten és üdén sétálok a suli felé. A terv továbbra is ugyan az.. puhatolózni a kis tüske fiú körül. Már is érdekes nap elé nézek. Persze nem akarok azonnal beleugrani a közepébe.. csak szép lassan. Nyugodtan. Ha már elhiszi, hogy nem akarom megenni, akkor talán… de nem.. ha kell majd ő kibeszéli magából. Ha nem akarja.. akkor csak maradok mint jó haver és esetleges lelkitámasz.
Bár… nem hiszem, hogy pont rám vágyik mint lelki szemetese… de… ha nem kell akkor úgy se fog beszélni. Ha pedig szeretne, akkor legalább lesz kinek. Ez is valami nem? Na jó… Julien… minél előbb el kell menned kikapcsolódni mert be fogsz kattanni… Vagy már be is kattantál.. Halk sóhajjal lépek be az udvarra, viszont nem tudok tovább menni mert valami a mellkasomnak csapódik. Azaz… valaki…
Meglepve pislogok le, viszont a morcos szempártól és a kócos hajnak nevezett szénakazaltól mosolyognom kell. Azt hiszem valaki el akarja lógni a napot.
- Jó reggelt – köszön neki kedvesen, de csak gyilkos tekintett kapok válaszul. Hajajj… hosszú napunk lesz…
- ’reggelt – morogja és kikerülve indulna tovább de utána lépek. Lehet most írom alá a kivégzésem, de…
- Azt hittem csak délután dolgozol – szólok neki és összevont szemöldökkel nézek le rá. – Vagy tévedek?
- Nem – morran rám és úgy néz rám, mint aki mindjárt felszúr a tüskéivel, de állom a pillantását. Mást nem tehetek, ha megfutamodok elmegy. Ha nem… akkor talán nem… maximum beveri a képem.
- Akkor milyen más programot találtál ki mára hercegem? – villantok egy halvány mosolyt rá. Na jó.. azt hiszem… ma tényleg vissza kell fognom magam, vagy be akar majd húzni egyet. De hát… ezért eddzek minden héten, hogy ezt kivédjem.. nem igaz? Na jó.. nem ezen a sünin akarom próbálgatni a tudásom, de nem hagyom, hogy elverjen, vagy pofán vágjon. Bár.. ha komolyan gondoltam a lelki szemetes dolgot… azt hiszem hozzá kell szoknom a gondolathoz, hogy lesz itt erőfitogtatás néha… vagy inkább dühroham… sokszor…
írta: BoGid
, ebbe a kategóriába:
Rómeó & Júlia kicsit másképp
